Molnár Tamás fáradtan dőlt hátra a kocsijában, miután befejezte az aznapi utolsó munkáját. A nyár közepe volt, és a darázsirtás szezonja a csúcspontján járt. Telefonja szinte megállás nélkül csörgött, az emberek kétségbeesetten hívták, amikor a kertjükben vagy padlásukon felfedeztek egy-egy darázsfészket. Az idei évben különösen sok volt a német darázs, és bár a legtöbben először a darázsirtás ára felől érdeklődtek, a tétovázás általában véget ért, amint egy dühös darázs megcsípte a házban élő gyermeket vagy háziállatot. Tamás ma is négy különböző helyszínen dolgozott: két családi háznál, egy óvodában és egy irodaépületben. Mindenhol ugyanazt a profi hozzáállást tanúsította – gyorsan felmérte a helyzetet, meghatározta a fészek pontos helyét, majd a megfelelő védőfelszerelésben, speciális szerekkel eltávolította a veszélyforrást. „Még egy telefon, aztán tényleg hazamegyek,” gondolta, amikor mobiltelefonja ismét megcsörrent. A vonal túlsó végén egy idős hölgy hangja szólalt meg, rémülten beszélt egy hatalmas darázsfészekről, amely a padlásán alakult ki. Tamás felsóhajtott, de tudta, hogy nem hagyhatja magára az idős asszonyt. „Fél órán belül ott leszek,” ígérte, majd beindította az autóját és a GPS-be beütötte a címet.
Húsz perccel később egy takaros kis kertes ház előtt parkolt le a város szélén. A ház maga régi volt, de jól karbantartott, körülötte gondosan ápolt kiskert nyújtózott. Az ajtóban egy nyolcvan körüli, ősz hajú asszony fogadta, aki azonnal belevágott a történetbe, amint Tamás bemutatkozott. „Napok óta hallottam valami zümmögést a padlástér felől, de azt hittem, csak képzelődöm. Ma reggel azonban, amikor felmentem, hogy levigyem a régi karácsonyi díszeket, megláttam azt a szörnyűséget a tető sarkában. Hatalmas, legalább egy focilabda méretű!” Tamás nyugtatóan mosolygott. Megszokta már az emberek pánikját, de tudta, hogy a nyugodt professzionalizmus a legjobb válasz ilyenkor. „Megnézem, hölgyem, és eltávolítom a fészket. Nem kell aggódnia.” Felvette a védőruháját, és előkészítette a felszerelését. A rovarirtásban használt szereket gondosan válogatta meg, mindig ügyelve arra, hogy hatékonyak legyenek, de a lehető legkisebb környezeti terhelést okozzák. Miközben felkészült, az idős hölgy, aki bemutatkozott Margit néninek, teát főzött és süteményt kínált. „Előbb végezze el a munkáját, fiatalember, aztán megvendégelem. Az én koromban már nem sok izgalom van az életben, de egy ilyen darázsinvázió azért még engem is megvisel.” Tamás elmosolyodott a „fiatalember” megszólításon – negyvenes évei közepén járt, de Margit néni szemében nyilván fiatalnak számított. A létrán felkapaszkodva a padlástérbe, Tamás azonnal meglátta a problémát. Valóban egy tekintélyes méretű német darázsfészek trónolt a tető egyik sarkában. A belőle ki-be repkedő darazsak lázas tevékenységet folytattak.
A munka rutinszerűen indult. Tamás védőruhában, óvatosan közelítette meg a fészket, és megfelelő távolságból elkezdte a speciális irtószert permetezni. A darazsak egy része azonnal reagált, támadóan zümmögve keresték a behatolót. Tamás gyakorlott mozdulatokkal folytatta a munkát, figyelve minden részletre. Ahogy közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye az eredményt, lába beleakadt egy régi dobozba, és elvesztette egyensúlyát. Egy pillanatra megijedt, de sikerült megkapaszkodnia egy gerendában, így nem esett el. A hirtelen mozgásra azonban a darazsak egy része felbőszült, és néhány rovar bejutott a védőruhája alá, a csuklójánál. Tamás érezte a szúrások éles fájdalmát, de profiként folytatta a munkát. Gyorsan befejezte az irtást, majd összegyűjtötte a fészket és biztonságosan zacskóba zárta. Csak amikor már leereszkedett a padlásról, akkor vizsgálta meg a csípéseket. Három helyen is megszúrták, és a karja már dagadni kezdett. Margit néni azonnal észrevette a problémát. „Jaj, megcsípték? Allergiás a darázscsípésre?” Tamás megrázta a fejét. „Nem, de senki sem szereti, ha megcsípik. Van esetleg jegelés a házban?” Az idős hölgy bólintott, és már sietett is a konyhába. Hamarosan visszatért egy jégkockákkal teli konyharuhával, és gondosan Tamás csuklójára helyezte. „Tudom, milyen ez. Fiatalkoromban egyszer egy egész raj támadott meg, amikor véletlenül megzavartam a fészküket a kertben. Azóta rettegek tőlük.”
Miközben a jég enyhítette a fájdalmat, Tamás leült Margit néni konyhaasztalához, és elfogadta a felkínált teát és süteményt. Beszélgetni kezdtek, és az idős hölgy meglepő történeteket mesélt életéről. Kiderült, hogy fiatalon entomológusként, rovarszakértőként dolgozott, és számos expedíción vett részt világszerte. „Ironikus, nem?” nevetett. „Egész életemben rovarokat tanulmányoztam, most pedig rettegek tőlük.” Tamás érdeklődve hallgatta, és rájött, hogy ez a rutinszerű darázsirtás egy nem várt találkozáshoz vezetett. Az este leszállt, mire összepakolta a felszerelését. Amikor a fizetségről kezdett beszélni, Margit néni egy régi, bőrkötéses könyvet nyújtott át neki. „Ez az én könyvem a rovarok világáról, amit még a 70-es években írtam. Már nem kapható a boltokban. A darázsirtás ára mellett fogadja el ezt is ajándékként. Talán segít megérteni azokat a lényeket, amelyekkel nap mint nap dolgozik.” Tamás meghatottan vette át a könyvet, amely dedikálva volt: „Tamásnak, aki ma nemcsak a darazsaktól, hanem a magánytól is megszabadított egy idős hölgyet. Köszönettel, Dr. Margit Kovács.” Hazafelé vezetve Tamás elgondolkodott a nap eseményein. A darázsirtás számára eddig csak munka volt, a megélhetés forrása. De ma valami más is történt – egy váratlan kapcsolat alakult ki, egy híd két különböző generáció és két különböző élet között. Elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy holnap újra ugyanezt fogja csinálni: darazsakat irt, fészkeket távolít el, megnyugtatja a rémült ügyfeleket. De mostantól talán másképp tekint majd a munkájára. És esténként, a hosszú munkanapok után, belelapoz majd Dr. Kovács Margit könyvébe, hogy jobban megismerje azokat a teremtményeket, amelyektől az emberek rettegnek, de amelyek a természet bonyolult hálójának ugyanolyan fontos részei, mint mi magunk.